Fene se gondolta volna, hogy ennyi kellemetlenséget okoz, ha az embernek nincs pasija. Eddig nem tudtam, mert nekem mindig volt. Aztán elegem lett. Már nem akartam az a rabszolga lenni, aki főz-mos-takarít, gyereket nevel, és akinek naponta kötelező a szex. És persze legyen boldog, mert "olyan szép családja van" . Teljesen mindegy, hogy ő valójában mit szeretne, vagy mit nem. Teljesen mindegy, hogy lennének saját álmai (is). Szeretne ő is csak egy sima ember lenni, aki elmehet szabadon ahova szeretne, vagy beülhet egyedül ebédelni valahova, vagy kódoroghat csak úgy az utcán céltalanul. Vagy csinálhat bármit is csak úgy, csak a maga kedvtelése miatt. Én olyat sosem tehettem. Sokáig azt hittem, hogy kizárólag a férjem az oka mindennek. Azt hittem, hogy azért, mert ő birtokolni akar engem, azért van ez így. Aztán 20 év után elváltunk. Két éve vagyok egyedül, illetve vagyunk hármasban. A két gyerek meg én. Az első hónapokban nagyon tetszett, hogy végre senki sem von felelősségre. Tetszett, hogy oda mehettem, ahova csak akartam. Persze gyorsan megtaláltak a pasik is....mindenféle....büszke is voltam rá, hogy 43 évesen még mindig ugyanúgy kellek, mint huszonévvel ezelőtt. Soknak kellenék. Válogattam is rendesen. Aztán ahogy telt az idő, és jöttek a férfiak, egyre erősebben szűrtem őket. Addig-addig szűrögettem, mígnem egyszer azon kaptam magam, hogy ennyi szűrőn képtelenség átmenni. Nincs az a férfi, aki nekem megfelelne.

Először megijedtem. Aztán teltek a további hónapok, megtaláltam önmagam, és megtaláltam a boldogságomat...de nem egy férfiben. Hanem a munkámban, az életemben. Már nem kötöttem a boldogságot pasihoz. Rájöttem, hogy szinte mindent képes vagyok megoldani egyedül is, és még csak el sem kell számolnom vele senkinek. Azt hiszem belekényelmesedtem a szingli létbe. Ezzel párhuzamosan azonban az is tudatosodott bennem, hogy a társadalom még mindig a "normál" családot tartja elfogadottnak, és valahogy társadalmon kívülinek érzem magam. Ráadásul sok időmet veszi el a különböző férfiakkal történő kommunikáció- akik ugye párkereső szinglinek gondolnak.
A minap elgondolkodtam egy éjszakai teraszon ücsörgés közben, hogy mennyire egyszerű lenne, ha lenne pasim, és újra beleillenék a társadalmi normákba...csak kár, hogy akkor felborulna a nyugis kis életem. Itt beszúrnám, hogy NEM, nem vagyok egy emancipált p.csa, hanem egyszerűen nem találok olyan férfit, aki megfelelne az igényeimnek. Na nem azért, mert nincsenek férfiak, hanem azért, mert mindenkiben találok olyan hibát, ami miatt már nem akarom megkötni azt a bizonyos kompromisszumot. Azt hiszem ehhez már öreg vagyok. Csak azért nem leszek együtt egy menő üzletemberrel, mert mondjuk sok pénze van, de semmi kedvem vele szexelni. Csak azért viszont nem fogok szexelni valakivel, mert jól néz ki, de intelligenciában nem üti meg a szintet. Ezt most lesarkítottam, de ilyesmikre gondolok.
Tehát éjjel a teraszomon ücsörögve néztem a csillagokat. A gyerekek már aludtak, csendes volt az éj, és nem arra gondoltam, hogy jaj de jó lenne összebújni valakivel, hanem arra, hogy jaj de jó, hogy mindenki békénhagy. Aztán eszembe jutottak más gondolatok is. A család, a munkahely, és az, hogy milyen jó lenne felmutatni egy pasit a környezetemnek....de akkor megint csak a nyakamba vennék egy nyűgöt...na és ezen a ponton pattant ki a nagy ötlet az agyamból.

Keresek egy alibi pasit. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Biztosan van olyan férfi, aki hasonló gondokkal küzd, csak fordítva. Bármilyen okból. Mondjuk mert elfoglalt üzletember, vagy mert mondjuk meleg, de nem meri felvállalni a környezete előtt. Nekem pont egy ilyen férfi kellene. Jóképű, negyven-ötvenes, magas, jó kiállású, sportos, fiatalos, jól szituált. Jó megjelenésű, akire buknak a nők. Megvan a saját élete, jól érzi magát benne, és nem is akar ezen változtatni. Józan életű, rendes. Csak valami okból kifolyólag nem akar kapcsolatot nővel. Viszont az egzisztenciája vagy a családja miatt kellene "mellé" hosszútávra egy jó megjelenésű korához és társadalmi szintjéhez megfelelő nő. Elmennénk havonta egyszer közösen fontosabb eseményekre, és megmutatnánk a világnak, hogy mennyire összeillő boldog pár vagyunk. Mindenki megnyugodna, mi meg nyugodtan élhetnénk az életünket. Felvillanyozott az ötlet, de akartam aludni rá még néhányat. Aztán ma eszembe jutott, hogy ott a blog, amelyet pár hónapja azért kezdtem írni, hogy megörökítsem a pasi ügyeimet. Aztán gyorsan abbahagytam, mert nem leltem benne semmi örömöt. 

Viszont emlékszem, hogy mekkora olvasottsága volt. Gondoltam egyet és most felteszem ide ezt a kis gondolatmenetet. Aztán utánam az özönvíz... biztosan az is lesz..

Ha érdekel a lehetőség: alibipasitkeresek@gmail.com